Más nap

Az éjjel viszonylag nyugodt volt. Tibi és Tomi tudósítása szerint akadt egy éppen összevesző fiatal pár, egy vizelőhelyet kereső részeg, egy hányóhelyet kereső részeg, és egy tapsoló részeg. Ez utóbbi sétált az utcán és tapsolt. (Kinek jó ez?) A fiúk készítettek valami nagyon titkosat itt az éjjel, de egyelőre olyan titkos, hogy nagyon. Így aztán én sem láttam. De sejtem, hogy film.

A reggel klassz volt. Úgy is mondhatnám, hogy beállt az udvar. Mindenki tudta a dolgát – na jó, Nemeshanyt kivéve, de ne vesztegessük rájuk a szót. Szeretem, amikor minden működik magától. A kovács kovácsol, a faragó farag. Később jött is egy barát család és miután látták, hogy az udvar tele van ismerős, helyi árusokkal, és látták, hogy ők árulnak, megkérdezték, hogy „és te, mit csinálsz itt?”. Hát nem is tudom, hogy ésénmitcsinálokitt… 

Elveszett a parkolójegyem, adnál egy másikat? Kinyomtatnád ezt az oldalt, 15 perc múlva küldök érte egy völgymunkást, meglesz? Kérem szépen a kovácsműhely kulcsát. Lelaminálnád ezt sárga papíron 5 példányban? Ezerhatszázkor jön a miniszter. Csontüres parkolót kérek és egy leülős helyet kávéval, nem tudni, mennyi időt szán ránk. Merre van a szárító? Mi az a LEADER? Kaphatnék egy fakanalat? A Göce-szigeten rosszul van kitáblázva a sétány, készítenél néhány új táblát? Mi a turisztikai pályázatnál a célterületazonosító szám? Mi lesz ma az ebéd?

Én meg kérek egy kávét. Még jó, hogy itt van Kati, és van kávé. A Kávé mozgatja a világot, na meg a határidő. Kétféle ember van, az egyik kávézik, a másik elmulasztja a határidőt.

A Képíró Műhely ma nyílt napot tartott: bevették a húgomat festőlegénynek. Nagy művész veszhetett el benne, mert még úgy is jó maradt a kép, hogy este beletenyereltem (véletlenül).

Ma különleges ebédet ehettünk László jóvoltából, aki ugyan Svájcban él, de a kedvünkért összeütött egy csicsói csirkét paellasütőben, amit az interneten rendelt, mert a mi sütőnket kicsinek találta. Szeretem a csirkét. Szeretem a paellat. Profin főzött László. Szeretem a mozdulatait, ahogy keveri az ételt. Vacsorára melegítettünk egy kicsit a maradékból és poliplábak meg rákollók kalimpáltak a tányérunkban, pedig mindenre fogadkozott, hogy csak csirkemell lesz benne.

És persze a miniszter. Hát nem fekete autóval jött, és nem vették körül a biztonsági őrök, vagy legalábbis nem volt feltűnő az őrzés. Egy percre megállt az internetes völgysétánk virtuális buszmegállójában és megnézte a projektünket. Gábor belezúmolt a térképbe, Tibor elmagyarázta a lényeget. Persze nem volt szükség a kávéra, a leülős helyre – pedig a waldorfosok szuper asztaldíszt készítettek a rendelkezésre álló kevés perc alatt. Még jó, hogy így a kikészített ropit sem kóstolta meg. Tavaly ilyenkorról maradt.

Csendben telt a délután többi része. Elmélkedések a giccs természetéről és viszonylagosságáról. A mesterség és a művészet határmezsgyéjéről. Kifizetési kérelmek összeállításával kapcsolatos telefonok. Levetítettük a túraútvonalas filmet, hitünk szerint a hang és a mozgókép bevonzza az embereket. Sajnos nem nagyon állnak meg előtte tartósabban. (Nem igazság.) Kapás Kriszta fejből tudja már a filmet, a standja szemben van a vászonnal. Még pár nap és valószínűleg fellázad majd. Csinálhatnék egy kellemes slideshow-t a legszebb térségi fotókból, halk zenével - nem akarok ellenségeket.

Befejezem lassan. Vár a húgom, elment meghallgatni a Szélkiáltót a Kaláka udvarban. És Snétberger is van ma. De nemcsak a napnak van vége. Tibor elutazik. Nélküle nem lesznek ugyanazok az esték.